|
Nicsak, ki nem beszél?
Egy újabb botrányos statisztikai adat: nyelvtudásban az utolsók vagyunk Európában. Az Eurostat, az EU statisztikai hivatala 27 tagállam 25–64 év közötti polgárait kérdezte nyelvtudásukról, s az eredmény lesújtó. A magyarok 75 százaléka saját bevallása szerint továbbra is csak az anyanyelvén képes megszólalni, míg az EU-polgárok csaknem kétharmada beszél valamilyen idegen nyelven. Mondhatnánk persze, hogy a statisztika torzít. Mert könnyő például a szlovákoknak és a cseheknek, vagy a szerbeknek, horvátoknak, szlovénoknak, akik eleve két-, illetve háromnyelvőeknek mondhatják magukat, de az olaszoknak, spanyoloknak, románoknak is, akik könnyedén megtanulják egymás neolatin nyelvét. De van ellenpélda is, a finnek. Rokonaink nyelve Európában ugyanúgy szigetszerűen magányos, mint a miénk, idegennyelv-tudásban mégis az előkelő harmadik helyen állnak.
Még mindig a Kádár-rendszer kudarcos oroszoktatása érezteti hatását Magyarországon, gondolhatnánk. Csakhogy a szabad nyelvválasztás éppen húsz éve lépett életbe. A mostani 25 évesek akkor ötévesek voltak, a 65 évesek 45 évesek, a kettő között van néhány korosztály, amely élhetett volna a nyelvoktatás nyújtotta lehetıségekkel. Vajon miért nem élt? S vajon valóban adottak voltak-e a lehetőségek mindenki számára? Itt vissza kell térnünk a statisztika szükségszerű torzításaira. Magyarországon minden oktatási statisztika kirívóan eltérő teljesítményeket homogenizál, mert idehaza a legjobb és a legrosszabb tanuló, a legjobb és a legrosszabb iskola között fényévnyi a különbség. Ráadásul a „rossz” nálunk annyira és olyan tömegben rossz, hogy nincs az a kiváló teljesítmény, amelyet ne rontana le statisztikailag. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igenis voltak, akik éltek a lehetőségekkel, és voltak, vannak is lehetőségek. A „fapados” iskolai nyelvoktatás összességében csődöt mondott ugyan, hiszen nyolc év alatt nem képes megtanítani a diákoknak középszinten legalább egy idegen nyelvet. (Mást sem, de ez meghaladja e cikk kereteit.) Az okok számosak, csak néhányat említenék: alacsony óraszám, nagy létszámú csoportok, gyakran cserélődő tanárok, nyelvtancentrikus, nem kommunikatív módszerek. Holott a nyelvtanulás viszonylag egyszerű dolog: sokat (lehetőleg mindennap) kell gyakorolni, mint a biciklizést vagy az autóvezetést, amíg készséggé nem válik.
Nem véletlen, hogy a „nem fapados” iskolai oktatás, ahol a mindennapos nyelvgyakorlás adott, sikereket hozott. A két tannyelvű gimnáziumokból, ahol a tantárgyak egy részét idegen nyelven tanulják, felsőfokú vizsgával jönnek ki a tanulók, igaz, ezek többnyire „válogatott gyerekek”, akik megfelelı családi háttérrel is rendelkeznek. Az utóbbi években elterjedt gimnáziumi nulladik évfolyamok sem teljesen sikertelenek: az első – nulladik – évben csak nyelvet (és esetleg számítástechnikát) tanulnak a diákok, ennyi idő alatt még a leglustábbakra is ragad valami. Csakhogy a nulladik évfolyammal sok helyütt „kipipálták” a nyelvoktatást, nincs mindenütt megfelelő folytatási lehetıség, befagy a megszerzett tudás. Ezek a megoldási kísérletek ráadásul nagyon drágák. A nulladik évfolyam egy évvel megtoldja az iskolát, s ez sokba kerül a költségvetésnek és a családoknak egyaránt. Nem csoda, hogy Európában ebben a formában nem létezik.
S van még egy hungarikum: nálunk a nyelvtudást nyelvvizsgában mérik. Nem nyelvet, hanem vizsgát abszolválunk, s a kettő, mint tudjuk, ég és föld. A fiatalok és nem annyira fiatalok nyelvvizsgákat gyűjtenek, előbbiek, hogy pluszpontokkal bejussanak az egyetemekre vagy hogy diplomát kapjanak, utóbbiak (ha közalkalmazottak), hogy nyelvvizsgapótlékban részesülhessenek.
A bónuszokkal járó vizsga mint motiváció kétségtelenül élénkítette a nyelvtanulási kedvet, a (sokszor csupán egy-két pont híján) sikertelen vizsga viszont „lenullázza” még azt a nyelvtudást is, ami van. Egy svéd, ha tud egy pohár vizet kérni, gondolkodás nélkül rábólint, hogy beszél angolul, egy magyar, ha nem használja hibátlanul az igeidőket, a kérdőíven beikszeli a „nem”-et.
Így aztán, amíg mi vizsgákat győjtünk valódi nyelvtudás helyett, Európa legalább két (világ)nyelven leköröz bennünket.
BONIFERT MÁRIA
(A szerző egyetemi oktató)
Forrás: HVG, 2009. november 11.
|
